Nehéz lenne elképzelni a világot Martin Scorsese, az Aljas utcák, a Taxisofőr vagy a Dühöngő bika nélkül. Az egyik legnagyobb filmrendező, Scorsese megváltoztatta a filmről alkotott elképzelésünket. Chris Sullivan szerencséjének köszönhetően találkozhatott a mesterrel a New York-i Director’s Guild of America díjkiosztón, ahol a rendező múltjáról, jövőjéről, illetve a megjelenő antológiáról beszélgettek, amelynek mindenkinek a polcán ott kellene lennie – a Martin Scorsese DVD gyűjteményről.
Az inspirációról...
„Számomra minden az európai, elsősorban az olasz moziról szól. Négy vagy öt éves koromban minden péntek este a szüleim, a nagymamám és a nagypapám, és az összes nagybátyám összegyűlt a bérlakásunkban és megnézték a Biciklitolvajokat Vittorio De Sicától, Roberto Rossellini Paisá-ját – az összes nagyszerű feliratos filmet. A TV volt az, amiből sokat tanultam a filmekről, ahol láttam a klasszikusokat, igaz, reklámokkal teletűzdelve, összecserélt filmtekercsekkel, de apám, amikor láttam őket széles vásznon, mintha megvilágosodtam volna. A másik dolog, ami hasonló hatással volt rám, az a templom, elsősorban a Saint Patrick's Old Cathedral a Mott Streeten [New Yorkban]. Az én inspirációm a mozi és a templom.”
Ki kopog az ajtómon...
„Miután ’64-ben befejeztem tanulmányaimat a Washington Square College-ban, az volt az ötletem, hogy csinálok egy filmet a saját és a barátaim belvárosban töltött gyerekkoráról. [Harvey] Keitelt és a többieket 1965-ben a régi környékünkön, az Elizabeth Streeten [Little Italy] filmeztem. A film körülbelül három év alatt készült el, mert nem akartam egyszerűen elmesélni a történetet. Végül a Chicagói Filmfesztiválon mutatták be, de mivel éppen előtte törölték el a pornográfia ellenes törvényeket, minden filmben kellett lennie meztelen jelenetnek, ezért én is írtam egyet, ’68-ban leforgattam Amszterdamban, és belevágtam a film közepébe. A filmet végül ’69 szeptemberében mutatták be a Carnegie Hall mozitermében.”
Alice már nem lakik itt ...
„Éppen akkor fejeztem be az Aljas utcákat, az emberek pedig azt mondták: ’Oké, oké, de az egész film arról szól, hogy fickók vannak az utcán, feliratozni kell, hogy megértsük, mit beszélnek, folyamatosan káromkodnak…’ Így az Akadémia nem foglalkozott velünk, Ellen Burstyn pedig éppen akkor fejezte be az Ördögűzőt és fiatal rendezőt keresett az Alice már nem lakik itt című filmjéhez. Francis Coppola megmutatta neki a filmemet, John Calley [A 22-es csapdája producere] odaadta nekem a forgatókönyvet és azt mondta: „Ezt kellene csinálnod. Ha be tudod bizonyítani, hogy tudsz nőket rendezni, még jól jöhet számodra.”
Nagymenők...
„A Keresztapa I és II a tömegfilmek Elfújta a szele, az Aljas Utcák azonban fordulópontot jelent, míg Henry Hill [a Nagymenők főszereplője és narrátora] magasabb szintre emel bennünket, aztán még tovább megy. Sokak szerint a Nagymenőkben túl sok az értelmetlen erőszak, szerintem azonban nem létezik értelmetlen erőszak. Az Isten városa [brazil bűnügyi eposz], az értelmetlen erőszak? Ez az élet. Ebben élünk, ez a valóság. Szerintem a film viccesre sikerült. Majdnem szatirikusra. Henry Hill nagyszerű mesélő, a nagy olasz szónokok stílusában, ironikus humora van. Joe Pesci híres ‘Mi olyan vicces rajtam?’ jelenete félelmetes volt, és Joe teljesen improvizálta egy általa ismert fickóval való találkozása alapján. Joe nevetett, a fickó pedig így szólt: „Ja, ja, nagyon vicces. Vicces fickó. Micsoda humor’ - aztán Joe-nak a leleményességére volt szüksége ahhoz, hogy kikeveredjen a szituációból. Szicíliában egy fickó a szicíliai maffiafőnök ellen tanúskodott, az olasz újságok pedig megkérdezték a fickót: ’Ön szerint melyik film mutatja be legvalószerűbben ezt az életstílust?’ A fickó pedig a Nagymenőket mondta, amiatt a jelenet miatt. Azt mondta, ilyen az élet: egy pillanat alatt fordul a kocka ... és máris halott vagy. És ezt tudni kell.”
Lidérces órák...
„A Lidérces óráknak megvolt a forgatókönyve, de hiányzott a befejezés. Emlékszem, azt mondtam: „Mindegy, csináljuk meg így is!” Most visszagondolva, nem lehettem magamnál, de szerettem volna visszatérni a rövidebb forgatásokhoz. A New York, New Yorkot, a Dühöngő bikát és A komédia királyát mindegyiket 100 nap alatt forgattuk, és szerettem volna bebizonyítani, hogy még mindig meg tudok csinálni egy filmet 40 nap, ebben az esetben 40 éjszaka alatt. Az első jelenetet megmutattam Terry Gilliamnek, Steven Spielbergnek és Michael Powellnek, hogy ötleteket merítsek. Azt mondtuk, hogy felszállhatna egy légballonnal, áttörhetné a filmvásznat és lerohanhatna a közönséghez. Teljesen belezavarodtunk, végül Michael Powell csöndesen azt mondta, hogy vissza kellene keverednie a munkahelyére. És elsétált. Azt mondtam: ’Ez nem fog működni’, de fantasztikusan működött. Majdnem két évbe telt a film elkészítése, ennyit a rövidebb forgatási időről.”
Aljas utcák...
„A film forgatókönyvét Harvey Keitelnek írtam, akinek karakterét, Charlie-t, az évek során rájöttem, az apám ihlette, akit szintén Charlie-nak hívtak. Johnny Boy figuráját az apám öccséről, Joe-ról mintáztam, aki alattunk lakott a második emeleten. Az apámék nyolcan vagy kilencen voltak testvérek, köztük Joe nagybácsikám a legfiatalabb, aki mindig bajba került, és az apám volt az, akinek a család jó hírnevének megőrzése érdekében le kellett ültetnie mindenkit, hogy kiengesztelje mindazokat, akiket Joe megbántott. Minden második este heves vitákat hallottam arról, hogy mi a jó, és mi a rossz. Imádtuk a nagybátyámat, de nem volt könnyű eset, kicsit olyan, mint De Niro az Aljas utcákban.”
A Martin Scorsese DVD gyűjtemény (tartalma: Lidérces órák, Alice már nem lakik itt, Nagymenők, Aljas utcák és a Ki kopog az ajtómon?) már kapható.
Te hozzám beszélsz?! - Interjú Martin Scorsesével