Chris Parkin zenei szakíró e heti Indie Music Blog rovatunkban belekóstol a milánói zenei és fesztivál szcénába...
Danger Mouse és Daniele Luppi Rome címen a közelmúltban elkövetett főhajtása az olasz filmzene előtt kissé elvonta a figyelmet az északon fekvő városokról. Való igaz, hogy Róma progresszív bandái és filmzene-szerzői, mint például a Goblin és Ennio Morricone garantálják, hogy a vinil-őrültek és az ezoterikus zene fanatikusai elérzékenyülve gondoljanak a fővárosra, zenei örökség tekintetében azonban Milánónak sincsen szégyenkeznivalója.
Innen származnak a nyugati kultúra legkorábbi kodifikált zenéi és a város konzervatóriumának padjai közül olyan nagyságok léptek ki, mint Giacomo Puccini vagy Ludovico Einaudi. A többi észak-olasz városhoz hasonlóan azonban a helyet belengi egyfajta ipari hangulat, amely természetesen hatással van az itt kialakuló hangokra és zenékre is, pont úgy, ahogyan Birmingham is híres volt fémes, csikorgó, olykor olajos hangzásáról.
A kilencvenes években Milánó a bizarrul stílusos, szexőrült és über-fenyegetőnek tűnő olasz hip-hop melegágya volt - a stílus legismertebb képviselője talán Articolo 31 volt – és a városban jelenleg több underground warehouse bulit rendeznek, mint New Yorkban a diszkó fénykorában. A város lakói emellett igencsak szeretik a kísérleti elektronikus zenét és az olyan különleges hangszereken előadott zajkompozíciókat, mint például a légfúrógép. Hogy ez mennyire fekszik majd az idelátogató F1 rajongóknak, az még nem tiszta.
Itt van először is a Kernel Fesztivál, amelyet először rendeztek meg ez év júliusában Desióban, Milánó külvárosában. A Villa Tittoni Traversiben megrendezett három napos esemény egy erősen konceptuális kezdeményezés, amely megkísérli összekapcsolni az elektronikus hangokat a digitális és interaktív művészettel, az épület vetítéssel és mappinggel (bármi is legyen az) és az átmeneti építészettel.
A fellépők listája, amely remélik, 2012-ben még az ideinél is rangosabb lesz, a nemzetközi elektronikus zenei világ legelvetemültebb képviselőit vonultatta fel. Fellépett a minimál technóban utazó Shed, csakúgy, mint a Basic Channel alapítójának csapata, a Moritz Von Oswald Trio, DJ Spooky és az angol dubstep atyaúristene, Kode9 is. Nem hiányoztak persze a saját nevelésű milánói zajkovácsok sem. Ott volt a 8bit-es zenész Tonylight, a kattant elektronicista Mother Inc, a helyi drone-folk csapat, a The Bizarre Collection és a hangszobrász Marco Donnarumma.
Egy másik jelentős milánói fesztivál az Elita, amely szorosan kapcsolódik a minden év áprilisában rendezett design-héthez. Ez szintén az alternatívabb, kísérletezőbb vonalat követi, még ha nem is olyan mértékben, mint a Kernel. A múltban olyan fellépők szórakoztatták itt a közönséget, mint például Pantha Du Prince, a Mercury-díjra jelölt Jon Hopkins, a Mouse on Mars és persze sokan mások. Ejtsünk szót a Magnolia Parade-ről is, amelyet egy héttel lekéstünk és amely remekül tükrözi a város trendekkel haladó tendenciáit, olyan híres zenekarokkal, mint a Mogwai, akik DJ szetteket mutattak be kevésbé ismert zajhuszárok és elektro-punkok oldalán.
A város egyre növekvő befolyását az európai avantgárd/alternatív szcénára olyan létesítmények segítik elő, mint például a Fondazione Arnoldo Pomodoro, amelynek színpadán már az Einstürzende Neubauten frontembere, Blixa Bargeld és a mennyei elektronikus zenész, Christian Fennesz is állt már. Ezt egészíti ki Milánó kiadó/terjesztő projektje, a SoundOHM – ahol egy helyen találkozhatunk szinapszis-gyilkos zajjal és kábultan monoton búgással.
Az olyan zenék kedvelői számára pedig, amelyeket más nem igazán tekint annak, a torinói kozmikus rockerek, a My Cat is An Alien jelentik a megoldást hipnotikus groove-okkal, statikus drone-okkal, spontán kompozíciókkal, elvétve audiovizuális show-val megspékelve, mindezt pedig elektromos és akusztikus gitárokon, valamint általuk „űrjátékoknak” nevezett játékhangszereken előadva. Mielőtt meghallgatnátok, hogy mindez miképpen is hangzik és komoly fülsérülést szenvednétek, annyit elárulok, hogy fennállásuk során olyan előadókkal dolgoztak már együtt, mint a Sonic Youth, a Jackie-O Motherfucker, Nels Cline vagy Mats Gustafsson. Egy szó, mint száz: zajosabbak, mint egy F1 futam rajtja.
Zene blog: Górcső alatt Milánó